6. hét - rengeteg km - Madrid után ismét Lyon (Na megyünk haza)

Eljött az az idő, amikor haza indulunk végleg és visszavonhatatlanul.
Ha a kocsi is úgy akarja vasárnapra otthon leszünk. Velencében állunk meg egy napra, mert az kell.
Az utolsó hét nagyon eseménydúsan telt. Ugyebár Madridba repültünk, és David barátommal töltöttünk pár napot. De ez az a pont, ahol mégiscsak hagyok némi mesélnivalót hazaérkezésünkre. Kérdezzetek bátran a repülés szépségéről, arról, hogy végre nyár volt 30 fokkal, hogy miként csöppentünk bele egy helyi 70-es évek retropartiba vállalhatatlan öltözékeket felvéve jelmez gyanánt (erről fotókat csak erős idegzetűeknek mutatunk), hogy milyen volt Arroyo lakásában vele vacsorázni, hogy miként utaztunk Toledoba meglátogatni spanyoltanárunkat és a várost, és egyébként is milyen jó hely Madrid. Sajnos blogot írni nem volt időnk, kicsit sűrű volt ez a hét. Mikor pedig visszarepültünk, megbetegedtem kissé, és Lyonban az ágyat kellett melegítenem, miközben Judit felelőtlenül shoppingolt :)
De most már útra készen hazafelé, csak épp írok ide pár sort, hogy várjatok.

Letelt hát a hat hét, és nagyszerű eredménye is lett a rengeteg élmény mellett: Vágyunk haza, megtapasztaltuk, hogy otthon semmivel sem rosszabb mint akárhol máshol, sőt. Úgy érzem, az út alatt levetkőztünk sokat a jellegzetesen magyar panaszkultúrából, és pozitívan, tele erővel vágunk bele a munkába és egyebekbe.

Jaj, annyival kellemesebb lenne otthon, ha az egész ország elmehetett volna hat hét felfedezőútra, és kipihenten, békésen, tettrekészen és pozitívan találnánk...

5.hét - 4620. km – La Tourette

DSCF2628, originally uploaded by J@B travel.

Láttuk Ronchampot, láttuk Firminyben a lakógépet, kulturális központot, és a vadonat új templomot. Hogy teljes legyen le Corbusier túránk, a Firminy utáni napot La Tourette kolostorának szenteltük.
Megérte.
Mindenkinek ajánlom, hogy zaréndokoljon el ezekre a helyekre egyszer. És úgy, ahogyan mi csináltuk, egy-egy napot rá kell szánni ezekre a helyekre.
La Tourettben sem siettünk, körülkirándultuk a festői környezetben lévő kolostort egyszer, pik-nikeztünk a domboldalon, szűkkörű idegenvezetéssel teljesen bejártuk belülről, majd megint sétáltunk körülötte egyet. Megértettük, megéltük. Aki nálunk jobban akarja csinálni – mert lehet – az vegyen ki egy cellát legalább egy éjszakára, és lakjon ott (40 euró).
A kolostorról beszéljenek inkább a képek.

--> La Tourette kolostor <--

5.hét - 4470. km – Firminy

A mai napon folytattuk Le Corbu – túránkat. A helyszín Firminy, Lyontól úgy 60 km-re dél-nyugatra. Mielőtt bármit írnék, le kell jegyeznem azt a gondolatot, ami, egymástól függetlenül, de mindkettőnk agyán átsuhant, miközben hazafelé jöttünk:

a Műegyetem képzésének keretein belül, az elmúlt 8 évben, építészetből nem kaptunk annyit, mint a mai napon.

Egy kis elmélkedés, nem csak építészeknek, Le Corbusier-ról úgy általánosságban.

Nem létezett se korábban, se őt követően egyetlen építész, aki csak egy kicsit is megközelítené azt a komplexitást, teljességet, amit ő tett le élete során az asztalra. A dolog pikantériája, hogy ő NEM volt diplomás építész. Csak úgy elkezdte csinálni. Sokat gondolkoztunk, tudnánk-e akár csak egy nevet is mondani. De nem. Az ő gondolkodása középpontjában, már ami a térformálást illeti, mindig is az ember állt. Az ember, mint térben mozgó, teret használó valaki, amikor arról volt szó, milyen is egy bútordarab vagy egy lakás. Rendszert dolgozott ki, hogyan és milyen méretekkel. Mennyi zöld, mennyi fény, mennyi tágasság. Az ember mint civilizált lény, akinek mozgásra, kultúrára, és meditálásra van szüksége ahhoz, hogy mind testben, mind lélekben egészséges maradjon. Szék vagy városnegyed, neki mindegy volt. Ugyanolyan alapossággal gondolta át, tervezte meg. Valami lényegit ragadott meg abból, ami miatt ma is irigykedve gondolunk az ókori görögökre.

Na de nézzük, mit is láttunk ma, ami miatt nem napok múltán tudósítok az eseményekről.

A történet Eugéne Claudius-Petit polgármesterré választásával indul. Az úriember nagy rajongója Le Corbu-nek, mielőtt Firminy első embere lesz, ő a műemléki felújítások, építkezések, stb. minisztere. Mint miniszter, nem bízhat meg építészt, csak versenyeztethet, és sajnos nem mindig sikerül Le Corbu-nek nyernie – ez mondjuk megmentette Párizst....- Viszont mint polgármester, szabad a pálya. Így kerül a Mester Firminybe. A városka nagy fejlődésen megy keresztül, ami az iparát illeti, így jelentős lakosság-növekedést prognosztizálnak. Autópálya, vasút, ami csak belefér. Új városnegyed szükségeltetik: Firminy-Vert (Zöld-Firminy). Itt mind a lakó, munkahely, szabadidő funkció egy helyre kerülne. Azonban, mint már említettem, nem címeres építészről révén szó, sokaknak nem tetszik az ötlet, hogy az egészet Le Corbu tervezze. Így a lakónegyedet négy másik építész hozza létre, akik viszont egy az egyben az athéni charta alapvetéseit veszik figyelembe a tervezésnél – azaz LeCorbu alapelveit. Az együttes nagy siker, népszerű, 1961-ben megkapja a Városépítészet Nagydíját (Grand Prix de l'Urbanisme), így már senkit sem zavar Le Corbu, mint építész tervező jelenléte. Ő tervezheti a lakónegyed „lelkét”, a Centre Civic-et, ami a már említett hármasságot teljesíti: sport, kultúra, szakralitás. Az együttes helyszínéül egy volt kőbányát választ: a stadion lépcsői így a kialakult terepbe illeszkednek – hoppá, régi görögök! Egy kulturális központ, uszoda, színház és egy templom kapcsolódna még az együtteshez.

Az első épület, és az egyetlen, ami a Mester élete alatt befejeződik, az a „Kultúrház”, amibe később a színházi funkció is integrálódik. 1961 és 1965 között épül fel, némi problémák akadnak közben persze. Az eredeti épület egybe lett volna épülve a stadionnal, egyik fele lelátóként, a másik pedig kultúrházként üzemelt volna. Azonban a franciák egy bürokratikus nép: a kultúrház a kultuszminisztériumhoz tartozik, a tervezett kivitelezési költségek felét a minisztérium állja, a stadion pedig értelemszerűen a sport és fiatalság minisztériumhoz, finanszírozási feltételek lásd előbb, és persze a két minisztérium nem bírt megegyezni, sem a költségek, sem a fenntartás terén. Így az A verzió ugrott, ugyanígy a stadion lelátójának egyik fele. Maga az épület az áttervezett szerkezettel nem bírt megépülni, az első két traktus után ugyanis leomlott...A tervezett födém így átalakult, és milyen elmés szerkezetté! acél sodronyokkal fogták össze a két hosszanti homlokzati falat, ezekre pedig előregyártott könnyűbeton elemeket fektettek.. Sajnos eddig nem nagyon tartották karban, így néhol beázik. A homlokzat a klasszikus: a francia elnevezést nem próbálom lefordítani, de az elnevezés: les pans de verre ondulatoire. a lényeg, hogy ezek a homlokzatok egy Yannis Xanakis nevű zeneművész darabjainak a leképezései. Itt nem egészen, ugyanis munka közben összevesztek, aztán Le Corbu már nem annyira a zenét vette figyelembe a kialakításnál. Az biztos, hogy az árnyékuk festői, szinte hallom a zenét, csak kár hogy anyáék nem ragaszkodtak jobban ahhoz a zeneiskolához...Akkor tényleg hallanám.

A következő épület az együttesből már posztumusz készült, a Mester ugyanis már nem érte meg az 1966-os kezdést. De a tervek készen voltak, a munkatársai pedig megvalósították, többé kevésbé. Ugyanis itt is probléma volt a födémmel, ami lefedte volna a lelátókat, így csak a közepe készült el. 1968-ban. A lelátón belül volt az összes öltöző és vizesblokk. Emiatt kissé meredekre sikerült. 4180-an szurkolhatnak az atlétáknak és a rögbimeccseken.

Az együttes végül torzó marad: a színház nem épül meg, nem tudta már a Mester megtervezni, illetve az uszoda is egy mellette dolgozó építész, André Wogenscky tervei alapján épül fel, persze az alapskiccek Le Corbu keze munkái.

De a templom!!!! A Mester halála előtt nagyjából elkészülnek a tervek, 1970-ben meg is kezdődik az építkezés, ami azonban megszakad 1974-ben. Több esemény is közrejátszik ebben: Először is Claudius-Petit elveszti a választásokat. Az emberek ugyanis 1953 óta kvázi egy építkezésen élnek, annyira alakul a város, és ebből elegük lesz. (Mi vajon mikor fogjuk ezt megélni Budapesten??? nem az útfelújításokra gondolok, az nem ugyanaz...) A másik, hogy a gazdasági fellendülés megáll, beüt az első olajválság, és ezt Firminy megsínyli. A nagyra törő tervek a 45000 lakosú városról egyszer és mindenkorra kifulladnak. A másik pedig az egyház. Egy kis kitérő, ami érdekes, hogy a katolikus egyház – legalábbis Fr-ban – egyfajta hitélet-megújításba kezdett az 50-es évektől. Ez az építészetükben is megjelent: ne feledjük La Tourette, Ronchamp...és most Firminy. Csakhogy az érsekség küldöttjének nem tetszenek a tervek. És lebeszéli róla az egyházi vezetőket. Így nincs pénz. Az első két szint, ami az egyházi adminisztrációs és funkcionális részét illeti, elkészül, maga a szentély azonban nem...a Mester 22 évig forgolódott a sírjában, mire befejeződött. Majdnem elbontották az épület kezdeményt, azonban jött Francois Mitterand, és vele a francia építészet újabb virágkora, majd 1995-ben a műemléki védettség. Az épületet tulajdonló egyesület 1euroért eladja az épületet St Etienne-nek, aki mint város és közösség egy csomó forrásból pénzt szerez, és 2003-ban nekiállnak folytatni az építkezést. 2006 őszére készül el a templom. És fantasztikus. És az emberek szeretik nagyon. Annyira, hogy katedrálist szeretnének belőle – Corbu mindent beletervezett, ami egy katedrálishoz kell. Rengeteg a szimbólum, megkomponált részlet. A keleti oldalán a kúpnak egy csillagképet tervezett a Mester, perforálva a betont, csak épp már instrukciókra nem maradt ideje, hogy melyik legyen ott. Végül a templomot befejezők az Orion csillagkép mellett döntöttek: semmi köze e zodiákusokhoz, és ezen belül található a „három királyok” konstelláció. Gyönyörű. Egy másik érdekesség: LeCorbu nem volt hívő ember. A templomtér a legfelső térben található, ami problematikus, ugyanis az oltárnak vagy kripta felett, vagy pedig a földdel közvetlen kapcsolatban kell állnia. Mikor a Mesternek elmagyarázták ezt a problémát, betervezett egy üreges oszlopot egészen földig, ami mellesleg alulról érdekes fényeket vet az oltárra. De nézzük a szimbólumokat. 12 fém oszlop tartja az egész vasbeton szerkezetet – az apostolok. 33 m magas – mint Jézus évei a kereszten. Az egyik fénykúp pont húsvétkor teljes fényárba borítja az oltárt. Az alap négyzet, ami a földet jelképezi, de a tömeg fölfelé egy kör szelvényű torz kúppá alakul. A kör az eget, a tökéletességet, istent jelképezi- de torz marad, egy síkkal el van vágva, mert hát az ember nem érheti el a tökéletességet. A belső padló spirálisan tekeredik felfelé, kifejezvén, hogy az imádság által egyre közelebb kerülhetünk az éghez, a jóhoz, a megtisztuláshoz. Annyira nagyon ki van találva – nem a freskók, a díszítőelemek, hanem maga a templom épülete hordozza magában, és nem magán, egy vallás teljes szimbolikáját.

Unité d'Habitation

Itt is található egy, az utolsó az ötből, ami valaha elkészült. Ennek az alapkőletételénél még jelen volt, de az átadást már nem érhette meg. Azt sem, szerencsére, hogy a másik két épület, amely ezt követte volna, végül nem épült meg, a fentebb már említett politikai és gazdasági változások miatt.

Az alapkőbe vésve láthatjuk az összes alapelvet, amelyet a háznál alkalmaztak. Nem ismétlem, úgyis mindenkinek a könyökén jön már ki:)

Szóval ez egy lakógép, vagy vertikális város, bár kicsit szerényebb, mint a Marseilles-i: hiányoznak a lakóegységeket függőleges irányban szétválasztó bevásárlóutcák. De a tetején két szintes az óvoda-iskola. Eredetileg a három U d'H-t szolgálta volna ki, összesen 4800 lakost, de mivel a projektet lefejezték, az óvoda kiürült, és nem funkcionál rendesen. Ha jól értettem, egy részét használják csak a lakók. A tetőteraszon van a gyerekek játszótere és egy szabadtéri színház a lakosoknak. A folyosó, melyre a lakások nyílnak, helyenként meg van szakítva a homlokzatokig tartó kiöblösödéssel: ez egy fajta játszótérként volt elképzelve. Valószínűleg működik is. A bútorozást itt már nem LeCorbu tervezte, hanem a bútorrajzai alapján egy vele együtt dolgozó designer. Ez annyiban is változtatott a koncepción, hogy Marseilles-ben a beköltözők bútorostul, mindenestül vették át a lakást, itt üresen, és az ajánlott tervezett bútorokat nem volt kötelező elfogadni. Mi egy mintalakást néztünk meg, abban a szárnyban, ahol hotelt akarnak kialakítani. Egy tervezett, de meg nem valósult érdekesség: a 3 épülethez terveztek volna egy bevásárlóközpontot, ahonnan lehetett volna ételt, bevásárlást, stb. rendelni. Minden bejárati ajtó mellett volt egy kisebb ajtó, ami egy dobozba nyílt, ide lehetett betenni a kiszállított dolgokat, míg a másik oldalon a lakók kinyithatták, és kivehették akár a kész ételt. Mivel a bevásárlóközpont sose készült el, ez sosem működött igazán. A lakások duplex rendszerét ismeritek, a bejáratnál a homlokzaton egy az egyben megjelenik ez egy plasztikában.

Az igazán érdekes persze az, hogyan működik az épület ma. A ház eredetileg a helyi szociális bérlakás központé. Az épület északi részét lezárták, mivel nem volt elég igénylő, és drága volt fenntartani. Amikor az épületet elkezdték felújítani, hamar kiderült a pénzszűke, illetve, hogy az emberek már nem tudnak kényelmesen annyi m2-en élni, amennyit LeCorbu a modulorjával megtervezett. Az épület pillérei, tetőszintje, folyosói és homlokzata műemlék, a belseje azonban nem. Így elkezdték összecsoportosítani a lakásokat. A szabad alaprajz miatt kiütni és felhúzni egy-két falat nem volt gond. Nagyjából feleannyi lakást alakítottak így ki. A felújítás finanszírozásához azonban pénz kellett, így elkezdték eladogatni a lakások egy részét az északi szárnyban. A költségeket ugyanis növelte, hogy a homlokzatot, műemlék révén, az egész házon egyszerre lehetett csak felújítani. Végül előállt az a helyzet, hogy egy épületen belül van egy társasház, illetve szociális bérlakások. A liftnél találkozik a két világ. És úgy tűnik jól megfér egymással.

Firminyben összesen 560 db fényképet készítettünk. Egy egész napunk volt rá. A képek kis részét feltettük a flickr-re. Ez rengeteg kép! jó böngészést!

--> Kulturális és Sport komplexum <--

--> Saint Pierre templom <--

--> L'Unite d'habitation <--

4. hét - 4123. km - Lyon - nagy építészet

Lyon nem kis város. Grand Lyon – a város és agglomerációja – 2 millió lakost fogad be. Nagy városhoz illenek a nagy és reprezentatív építési projektek, ahol új „városrészeket” és szép új infrastruktúrákat lehet avatni annak reményében, hogy a város növekedésének és prosperálásának szimbólumai, ha nem motorjai lesznek ezek az építkezések. Nem utolsósorban pedig az egész várost képviselhetik eme művek a globális versenyben.

Lyon, mint nagyváros, törekszik arra, hogy szép és jó nagyberuházásokkal emelje urbanitása fényét.

Két ilyenről számolok most be.

Az egyik, a TGV pályaudvar, ami a nemzetközi repülőtérrel egybenőve ad méltó kaput egy ekkora városnak. A TGV a francia überszuperség mintaképe. A gyors és kényelmes közlekedési eszköz ma már egész európát maghódítja, hallom, Pozsonyig juthat majd a lyoni polgár 200 km/h fölötti egyenletességgel, onnan már a Győri gyorssal csak 3-5 óra Budapest.

A TGV pályaudvara is ennyire überszuper akar lenni – sikerrel. A biztos siker érdekében Lyon az abszolút tutira hajtott, és nem mást, mint Santiago Calatrava művészurat kérte fel a pályaudvar megtervezésére. Így született 1994 táján a Saint Exupery pályaudvar. Annyira calatravás, hogy az egész számomra egy nagy közhely igazából. Egy szép nagy közhely.Annyira calatrava, hogy amíg utána nem néztem, meg nem tudtam volna mondani, hogy 1987 és 2007 között melyik időszakban épülhetett. Kortalan, nem egy időpillanathoz, hanem egy univerzális esztétikai ideához köthető. mindenki szereti. Abszolút siker. Én sem tudok belekötni, pedig a mindenen felüli calatravasága már-már unalmas. -> képek még <-Nem, inkább a másik emblematikus épületegyüttesbe kötök bele.

Van Lyonnak egy folyója, és van egy másik is, és még ezek is jól össze-vissza ágaznak, tehát rengeteg a kihasználható vízpart. ki is használják, okosan. Judit egyik fő kutatási területe itt a Rhone part, ő majd ömleng arról, milyen is az, amikor a folyópart nem egy festői autóút, hanem egy élő eseménypart.

Na ennek a partnak a közelében, a fenti autóút másik oldalán volt adott egy hosszú csíknyi földdarab. A másik oldalán Lyon leg-belvárosibb parkja húzódik állatkerttel, tóval, satöbbi. Ezen a hosszú és jófekvésű telken építette meg a város 1998-2006 között a Cite Internationalét, a nemzetközi várost! Na már a neve is egy jobb budapesti ingatlanspekulációt sejtetett, hát fokozott érdeklődéssel kerestük fel. Ingatlanspekulációt nem találtunk, de Finta mester keze nyomát egy West-endnél is kétszer hosszabb West-end képében igen. Azt hittem, hogy akadémikus mesterünk kihasználva országszerte jelentkező világhírét, megépítette élete fő művét – a szokásos stílusban. egy hosszú vonatot, kerámia burkolattal, némi üveggel, fedett passage-val. A fotókat nézegetve bárki megértheti tévhitemet. A fantáziadús módon lakásokat, hotelt, kortárs művészeti múzeumot, konferencia-központot és irodaházakat felvonultató alkotás nagyon hosszú és nagyon egyforma. A Hilton hotel pont úgy néz ki, mint a bérirodatömb. A jellegzetesség a vonatos karaktert erősítő félköríves tetődíszítményburkolatárnyékolóüvegdolog. A részletek korrektek, annyi bennük az izgalom, mint az említett budapesti bevásárlóközpont homlokzatán. De sajnos megtudtam, hogy nem a mester volt. Ezt a hosszúságot Renzo Piano megairodájának sikerült elkövetnie. Lyon itt is a tutira ment. Inkább fiatalokkal kísérletezett volna. A városhoz jobban kötődő rendszert ők sem tudtak volna kitalálni a hatalmas zöldfelületek közötti hosszúkás beépítenivalón, de az izgalmat azért jobban hozták volna. És talán akkora elementáris hibákat sem ejtettek volna, hogy a hosszú rendszer közepén húzódó sétálóutca amúgy kellemes vonulását a Hilton elzárt világa pont a közepénél vágja biztonságiőrös üvegbeépítéssel ketté, a kocsik és sivárság felé kerülőre kényszerítve az áthaladót.

Ha nem Finta, nem otthoni középszer, akkor legalább a szintén tágas és semmivel sem jobb francia középszer követte volna el őhosszúságát. Azért is lett volna logikus, mert amikor a kígyó lakóházakat fogad magába, akkor egy az egyben a magyar tízemeles panelek néznek le ránk, csak épp az alapos gépészeti és hőszigetelési panelplussz után, szép kerámiaburkolattal kicicomázva. Panelt meg leginkább a franciáktól lehet elvárni, bizony mondom, tele van az ország vele. Itt találták fel. Tényleg annyival jobb-e a lakótelep, ha ronda tetőfelépítménnyel takarjuk a lapostetőt, ha lamellákkal zárjuk el a teraszokat?

Na de most már legalább tudom, hogy hogyan működik egy akkora építészcég, mint a Renzo Pianóé. A Cite Internacionale megmutatta. Érdekes történet. Elmesélem.

Az eset úgy történt, hogy Renzóék iroda-mammutja megkapta a nagy lyoni munkát, és neki is láttak. Piánó mester skiccelt valamit, azt reprodukálta kilométeren át sok száz fintatanonc. Budapestről kölcsönözte őket a mester, rajzolták a csomópontokat és a háztömb különböző szelvényeit. Ügyesek voltak, néha rájuk kellett szólni, téglát rajzoltak, hát szupermodern szerelt kerámiát kellett nekik mutatni, egyébként jól ment minden, hiszen hazájukban is hasonlón dolgoztak. Renzo Piano bácsi viszont nagyon el volt keseredve, hogy a hatalmas lyoni együttest megkoronázó auditorium, a még több világhírt ígérő műalkotás terveivel sehogy sem állt. Ki kell találnia a vonat elejét. A nagy dobást. A szimbolikusat. A jelképet. De jaj-jaj, hogy legyen, mi legyen az. Kéne az ihlet, de a nagy sztárosdiban az ember kijön a gyakorlatból

Mire 2000-et írunk, mindennek megvannak már a tervei, csak az a fránya auditórium hiányzik. Ihlettelenségében elment hát felkereste régi haverját, Finta Józsi bácsit.

-Józsikám, eddig jól ment minden, a West End-ed tervei nekem is ihletet adtak, de ez túl hosszú, le kell zárnom valahogy, és ráadásul auditórium kell a frányáknak, hotelt meg múzeumot tudtam ilyen kockásat, de ez már nem megy. Adj ihletet megint, légyszi!!

-Nem fog menni Renzikém, nyugdíjba vonulok, maradt itt elég fiatal, ők jobban nyomják ezt az új módit, a vonalkódosat. Felépült a West End, nekem elég.

Renzo úgy elkeseredett, hogy csak na. Bánatában elment a mintacenterbe, megnézte felépülve is, aztán öntudattalanul beült a mozijába. A balkáni ország multiplexébe csupa népbutító amerikai filmet mutattak. Nem is tudta hova ül be, a Függetlenség napja, amcsi film. Kómásan nézte szellemi rágógumit, mikor a vásznon feltűnt az a nagy izé. A bigyó. Az UFÓ!!!

Hazarepült, és megnézett még pár UFO-s filmet. Igen, megvan! Repülő csészealj!!!

Hát így esett, hogy az Úr 2006. évére felépült a nagy lyoni UFO. Aki nem hiszi, járjon utána, este ha odamegy, és épp valami előadás van, az ufó beszállókapui is le vannak ám engedve a leszállólábai közé, mint az E.T.-ben.

--> még több kép a vonatról itt <--

4. hét - 4123. km - Lyon - hétvége

Már egy hete itt vagyunk Lyonban, vizsgáljuk a köztereit, nézzük legújabb építészetét, éljük a város életét.
Mindeközben túl vagyunk a negyedik héten, ezzel egyrészt közeledik a hazatérés dátuma, amelyet se nem várunk, se nem félünk tőle, már inkább csak egyfajta misztikus gondolat ez a hazatérés, mese, ígéret, nosztalgia vegyesen. Másrészt már nagyon sok ideje vagyunk úton, ami nem baj, sőt, de néha pihenni kell, otthon érezni magunkat. Itt ez könnyű. Itt is szép lakásban szép szobánk van, jó. Minden este hatalmas vacsorakülönlegességeket költünk, néha kiruccanunk, minden este legalább egy üveg bort megiszunk (na jó - négyen), aztán minden reggel van piac, friss gyümölcs és miegymás.A hétvégén csak pihentünk. Kettőnké volt a ház - Alex és Gigi Lille-ben - így otthon filmeket néztünk, kiolvastunk pár könyvet, és persze kimozdultunk - biciklivel. Bementünk a városba, pár üzletet is meglátogattunk, de hamar kifáradtam. Inkább parkokba mentünk. Bicikliztünk. Állatokat néztünk (Itt az állatkert az ingyenes közpark része). Folyóparton bambultunk.
Na ennyit a pihenésről.
Azért is jó így a nagy utazás második felében írni egy merengős bejegyzést, mert elmondhatjuk benne, hogy egyre többet gondolunk otthonra, mindannyian nagyon hiányoztok már! A sok élmény között, amikor ilyen pihenősebb napunk van, és a honvágy is megkörnyékez már, azt szoktuk tervezgetni, hogy milyen lesz a NAGY hazatérő-bulink, milyen borokkal fogunk kínálni bennetek, meg ilyesmi. A nagy buli szeptember hó 21. vagy 22. estéjén lesz megtartva, mindenkit várunk, aki gondol ránk :) A legjobb, ha írtok ide egy bejegyzést, és így tudjuk, hogy jöttök. Vagy írjatok egy emailt, hogy néha olvastok minket, meg hogy mi van, ezzel a honszomjunkat is oltjátok egy kicsit.Amúgy a héten megyünk kirándulni, aztán Madridba, közben folyik a sok lyoni adat feldolgozása. Mindjárt írok is egy építészeti vonatkozású bejegyzést, és töltöm fel a képeket sorban. Sziasztok!

3. hét - 3112-3676. km - Nizzai kirándulások

Pótlólag jöjjenek most az ígért szép dolgok, amelyeket még a nizzai héten láttunk.

Mint Bálint már említette, mielőtt megkíséreltük volna elérni Monacot és Monte Carlot, elkalandoztunk a hegyekbe, az Alpok francia oldalán, Nizzától északra. Már az üdítő volt, hogy hirtelen elfogyott a tömeg az utakról. Úti célunk két kis falu volt, Peillon és Peille. Mindkettő egy kisebb hegy csúcsán helyezkedik el. Peillon több régi vonást is megőrzött: a legmagasabb ponton a templom és egy kis tér található, ezt veszik körül a sűrűn épített házak. Az utcák szűkek, girbegurbák, és sok a zsákutca. Nem is utcák ezek, hanem lépcsők, rámpák, az autók kényszerűen a falu határán kívül parkoltak. Az alacsony házak miatt elég sok napsütés jut a házak közé. Minden maximálisan be van építve, mégis sok a zöld: ládákban, kaspókban, vagy épp az ablakokból csüngenek lefelé. Az utcákon rajtunk és négy olasz turistán kívül senki nem tartózkodott, mégsem éreztük kihaltnak a helyet.

Peille már nagyobb volt, és északabbra. Több kisebb tere is volt, és a lakosok is kevésbé zárkóztak be. A házak magasabbak, így sötétebbek az utcák. Itt már azért fák is voltak. És a kisebb tereket hasonlóan használták, mint ahogy azt Bálint már Fenouillet esetében leírta.

Mindkét falu szervesen illeszkedik a domborzathoz: Peillon a hegycsúcsot folytatja, míg Peille a vonulatot. Minden kőből van, így a falvakban mászkálva olyan érzés kicsit, mintha a hegy sziklái, ormai között lennénk.

Aztán két nap múlva átautóztunk az Alpok olasz részére, ahol hasonló falvakba ütköztünk. Az első hely Dolceacqua, ami már egy valódi kisváros, de történelmi magja, amit egy folyócska választ el a város többi részétől, úgy épült ki, akár Peillon, a hegytetőn egy várral kiegészülve. Egy régi kőhíd köti össze az újabb részekkel. Persze olaszosan más: a házak jóval magasabbak, így az utcákon járva olyan érzés, mintha a hegy gyomrában lenne az ember. Sokszor az utcákat egész háztömbök hidalják át, barlangszerű járatok alakulnak ki. A napfény csak néhol tud lejutni, olykor hat emelet magasságban egy másfél méteres résen. Ezen kívül minden kicsit összevisszább, kollázsszerűbb. Kicsit északabbra található Apricale, ami Dolceaquától annyiban különbözött, hogy az egész kisváros a hegyen volt. Itt azonban már látható volt ezen helyek problémája is. A központ oda tevődött, ahol az autóút felér a hegyre, így közvetlen kapcsolatba kerül a városkával: itt volt az összes bolt, kocsma, a főtér és az emberek. A városka egy jelentősebb, középső része azonban kihalt volt: az ott valaha élők nem igazán tudtak mit kezdeni a kocsijukkal. Peillonban ez nem volt gond, mert a méretéből következően a falu aljában hagyhatták a kocsit, és nem kellett sokat gyalogolni. Dolceaqua régi része sem kicsi, de mivel közel van a tengerhez és hídja, folyója és vára miatt nagyon festői, nyaralónak használják a kiüresedett lakásokat. Peille is nagyobb volt, de a hegyvonulatot követő szerkezet miatt a szűk részek végig egyenletes távolságban maradtak az autóúttól. Apricale viszont nagy alapterületű, a középső eredeti mag pedig annyira beépült, hogy a kevés fény és a körülményes megközelítés miatt a lakók többsége otthagyta. Vagy fél óráig bolyongtunk benne, és emberi hangot nem hallottunk, kitört ablakok, elhagyott házak mindenfelé, igazi szellemvároska – aztán hirtelen kijutottunk a térre, ami megtelt fénnyel, hangzavarral, emberekkel.

Ha nem a hegyekben autóztunk, vagy nem a dugóban álltunk, akkor strandoltunk. A Cote d'Azure elég változatos partszakasz, homokostól sziklásig mindenféle strand található errefelé. A homokos a legnépszerűbb, azaz mi ki is hagytuk. Viszont felfedeztük helyette a Corniche de l'Esterelle-t, ezen belül is a Cap Roux környékét. A tengerpart itt meredek, vörös sziklafalakból áll, ezek alján vannak kisebb, kavicsos strandok, amelyeket elég nehézkes megközelíteni. Emiatt csak a vállalkozóbb kedvűek és a szerelmespárok látogatják főleg. Meg persze a könnyűbúvárok. Sajnáltuk is, hogy megfeledkeztünk az úszószemüvegekről...A víz ugyanis gyönyörű tiszta, mint a képeken láthatjátok, és hát nehéz visszaadni azt a fantasztikus látványt, amit a mély türkizkék tenger és a vörös sziklák nyújtanak így együtt. Ha az ember igazán jó strandot akar kifogni, ahol alig vannak, akkor kicsit mindig arrébb kell mászni valamelyik irányban, keresztül a sziklákon, és nagyon bájos kis helyekre lehet lelni. Pár óráig nyugi van, aztán persze egyre többen fedezik fel a „kis sarkot” - ilyenkor érdemes továbbállni.

Képeinket mostantól minden eddiginél nagyobb mennyiségben lehet nézegetni, mert a sok kísérletezés után megadtuk magunkat, és kifizettünk több mint 4000 Ft-ot a Flickr egy éves előfizetéséért. Ha már így történt, mindenki nézegesse behatóan a csoportokba rendezett képeinket, amelyek mindegyike megtalálható itt.
-->Judit és Bálint képei<--

A kis falvakról sok kép itt látható:

-->Peillontól Dolceacquáig<--

A strandokról meg a Nizzai képekkel együtt itt:

-->Nizza és a tengerpartok<--

4. hét - 4123. km - Lyon - hogyan tovább

Kihevertük a baleset sokkját, átgondoltuk a dolgokat, és folytatjuk a nyaralást! Változik a program, mert hát már-már túl kiszámítható volt minden, napra pontosan tudtuk, mikor hol mit csinálunk majd, nem árt a változtatás néha. Persze a változtatást most egy szerencsétlenség idézte elő. Arra jutottunk, hogy a kocsit majd otthon lakatoltatjuk ki jól bevált lakatosunkkal. Viszont 1500km-re vagyunk otthonról, és nem úgy néz ki az autó, aki még 1500km-re el akar távolodni otthonról, hogy Madridból, a világ végéről kelljen hazamennie elállítódott első lámpákkal, széthajlott első lökhárítóval és nem teljesen lecsukható motorháztetővel.
Aztán kicsit interneteztünk, és megjött a megoldás:
Lyonban maradunk még egy kicsit, aztán innen repülünk Madridba, majd vissza Lyonba és kocsival haza. Elég egyértelműen eldőlt ez a kérdés, mert kettőnknek oda-vissza Lyon-Madrid-Lyon minden illetékkel és miegymással 33.000,- Ft. A benzin csak oda több lett volna.
Így kimarad egy csomó szép hely útközben, meg szívem csücske Bilbao is, de sebaj. Majd helyettük itt is kitalálunk valamit, legalább visszatért a kreativitás az utazásba!

Addig is elkezdtük mélyebben felfedezni Lyont. Lesz majd sok blogbejegyzés. A következő mindenesetre még egy kis visszatekintés, az ígért dél-francia és közeli olasz kis falvak és tengerpartok...

Most csak pár képet mutatok a negyedről, ahol Lyonban lakunk, amely nem más mint a Croix Rousse (igen, Timi!) És próbaképp galéria is van, egy új hely, ahol a képeket korlátlanul lehet tárolni! még csak próbaképp vannak itt a képek, küzdök a fizetős web-helyek ellen! Nézzétek hát, a blogot meg bátran commentezzétek, oly keveset hallunk felőletek otthonról, minden kis hozzászólás ajándék!
-> Lyon, Croix Rousse képek <-